Ha vitatkozunk az élettel, mindig mi fogunk veszteni

 In érzelmek, Pszichológia, medicina és egyéb (cikkek)

Forrás: Adyashanti, Kegyelembe esni, Világod vége

Negatív érzelmek és gondolatok elengedése

A róla elme által alkotott kommentelés nélkül kell megfigyelnünk a tapasztalatokat. Ilyenkor sok esetben csak egy emlékként találjuk meg a negatív emóciót. Ezen kívül feltehetjük a kérdést, hogy, ha az érzelem beszélni tudna, akkor mit mondana pontosan? Így nyakon csípjük a gyökerét, a negatív gondolatot, mely a negatív érzelmet szüli és azt meg tudjuk figyelni ezzel megvonva tőle az energiát. Figyeljük meg a csábítást, ahogyan valami arra késztet minket, hogy újra a negatív gondolatban vagy érzelemben tocsogjunk. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincsenek negatív dolgok, de azok felerősítése értelmetlen, ha békére és nyugalomra vágyunk. Tehát vizsgáljuk meg milyen sztori van a szenvedés mögött. Így ez fel is erősödhet, amit eddig elfojtottunk, de valójában eddig is ott volt. Ugyanez az elengedés működhet a halálesetekben is.

Ne álljunk ellen a fájdalomnak

Az ellenállás csak felerősíti a folyamatot. Tehát első lépés, hogy elismerjük, hogy most szenvedünk. Utána a fájdalomcsillapító helyett szembe nézünk a negatívitással. De nem úgy, hogy bedumáljuk magunknak, hogy „biztos így kell lennie, ez nem is olyan rossz” stb., mert ez butaság. Miért lenne a rossz, jó? Attól nem lesz jó, hogy bebeszéljük magunknak, hogy jó…

Megjelenik pl. a fizikai fájdalom, mikor fáj a fejünk. Meg tudjuk-e úgy figyelni, hogy ez tapasztalás? Nem minősítjük. Nincs önsajnálat és agyalás… Az ellenállás okozza a legnagyobb pszichológiai szenvedést. Ha engedünk az elmének, akkor felerősödik a fájdalom. Ezért fontos, hogy ha felidézünk egy szituációt nem kell rögtön belebonyolódni annak a kommentelésébe.

 

A megfelelő hozzáállás

Ha vitázunk az élettel mindig veszíteni fogunk, mert mi (legalábbis az elme) az élet része vagyunk. Olyan ez, mintha egy porszem szeretné irányítani az embert… Azt mondani az életnek, valóságnak, hogy ne így legyen, őrültség. Hiába vitatkozunk, hogy miért fúj a szél, attól még fújni fog és ráadásul rosszul is fogjuk magunkat érezni. Ez az újfajta megközelítés nem egy módszer, vagy technika segítségével működik. Nincs benne folytonos ítélkezés, értékelés. Természetesen ugyanúgy vannak negatív tapasztalatok az életünkben továbbra is, mely az élet részét képezik. De meghittség, egységérzés, hála alakul ki bennünk, de nem pl. erőszakos elcsendesedéssel, hanem egyfajta megnyílással.

A kommentelés, magyarázat pedig nem olyan fontos. Nem igazán számít, hogy mit mond az elme arról, ami van és, ami lesz. Így egy új tudatállapot szökken szárba. Egyfajta jelenlét tárulkozik fel minden mögött. Így nem az a fontos, ami történik (tapasztalás), hanem maga a háttér, mely örök és minden formának megengedi, hogy létezzen… Ez kapcsol mélyebben mindannyiunkat össze és nem a személyiségünk.

Ezt érezzük… és nem gondolkodunk róla. De belép az elme és történeteket mesél. Újra mozogni kezd, ez természetes. Fontos tisztáznunk, hogy nem az a cél, hogy egy csendes elmét tartsunk fenn. Ez tévedés. Minden mozog és minden tapasztalat változik. Ám van egy pont, ami fix. Maga a tapasztaló… Ha elég tágassá válunk, befogadhatunk minden tapasztalatot. Ám valamiért azt hisszük, hogy a boldogsághoz folyton változtatnunk kell, így mindig megváltoztatjuk a külső körülményeket.

 

Mi akadályoz minket?

A hibás látásmód, a konfliktus, a szenvedés a gátja, hogy mindezt észrevegyük. Így nem magunkat (önmagunkról alkotott képet) változtatjuk meg, hanem a hozzáállásunkat. Ez a konfliktus nélküli tisztánlátás. És a csendes háttér folyamatos megtapasztalása révén nem azt jelenti, hogy egy fa alatt ülünk meditációban, elcsendesedve egész életünkben, kivéve, ha ez a sorsunk.

Lehet, hogy aktívitás, vagy passzívitás formája jelentkezik életünkben, pont ez a lényeg, hogy bármi megtörténhet. És nem egy sémával azonosulva erőltetve fenn tartunk egy morális vagy spirituális képet, annak megfelelve, hanem az élet intelligenciájára bízzuk magunkat, ő irányít, legyen meg az ő akarata.

A belső csend a konfliktus hiánya. Így nem kell a csendet létrehozni, melyet csak eltakarni lehet. Azért kommentáljuk a dolgokat – megy folyton a fejben lévő monológ, vagy párbeszéd -, mert ki akarunk lépni a helyzetből, szituációkból, amiért nem preferáljuk azt.

A koncepciók és egyéni elképzelés alapján létrehozott világból (mindenki külön világban él) kilépünk… A létállapot, létezés pedig mindannyiunkat összekapcsol. Csak meg kell nyitnunk minden érzékünket ennek a pillanatnak úgy, hogy közben nem kommentálunk. Pontosabban nem foglalkozunk a felmerülő gondolatokkal, de nem is folytjuk el őket. Ez a megnyílás sebezhetővé tesz minket, így talán félünk tőle, pedig ez az út a belső szabadság felé…

 

Attila Cross

Keresztes Attila, a cikkek írója


A cikkeimben integrálom a nyugati pszichológiát a keleti filozófiával. Orvosi szaklapokban publikálok és 3 területről van egészségügyi szakvizsgám (keletei-nyugati medicina). 2005 óta dolgozom emberekkel és 350+ a nyilvános ajánlások (sikertörténetek száma) a honlapon.

 

20 év munka, több, mint 800 cikk (köztük van több 30 oldalas írás is), mely letesztelt, gyakorlati megoldásokon alapszik. Segítesz egy nemes ügyben, hogy minél több embernek segíthessünk megtartva az objektivitást?

Cikk kategória (angol, magyar)

keresés

AJÁNLOTT CIKKEK
új pszichológiai megközelítés, depresszió, stressz, pánikspirituális ego