Új felfedezés: valójában nem a vágyott dolgok elérésétől leszünk boldogok, hanem…

Egy teljesen más megközelítésről fogok írni, mely nem egy újabb elmélet, hanem azonnal megtapasztalható eredményt tartogat számunkra és, ha jól figyelünk megváltoztathatja az életünket. Rólam annyit, hogy az elmúlt 15 évben sokat tanulmányoztam a pozitív pszichológiát, sokszor hívtak tv-be, rádióba, illetve újságba cikkeken keresztül interjút adni és az elmúlt 10 évben több száz emberrel beszélgettem munkám kapcsán bensőségesen, ahol mindenki őszintén elmondta a problémáit és közben sokat megfigyeltem önmagamat is. Most leírom, mi volt ebben a közös… illetve magát a konklúziót. Remélem sok emberhez eljut majd. Csapjunk is bele. Csak egy kis intelligenciára, őszinteségre lesz szükség és arra, hogy egy pillanatra megálljunk és pár perces számvetést csináljunk, de nem a szokványos módon.

Mi történt az elmúlt 10-20-30 évben mikor vágytunk valamire? Amikor igazán fontos volt valami, vagy valaki és úgy éreztük mindent megtennénk érte?

Mindenképpen gondoljunk legalább egy-két dologra amire a múltban vágytunk, különben csak felületesen találkozunk ennek a cikknek a lényegével. Szóval legyen a vágyott tárgy egy diploma, lakás, kocsi, számítógép, egy megértő társ, vagy szexbomba stb. De lehet kisebb dolog is. Mi történt ilyenkor pontosan?

Üzletet kötöttünk önmagunkkal és azt mondtuk, hogy akkor leszünk boldogok, ha ezt és ezt megkapjuk, elérjük stb. Ebből az következik, hogy a boldogság beteljesülésének lehetőségét kitettük a jövő egy időpontjába, azaz azonnal szabotáltuk a boldogság megnyilvánulását ebben a pillanatban. Elhittük, hogy nem vagyunk teljesek, mert szükségünk van ehhez még valamire. Előtte lehet, hogy eszünkbe sem jutott, hogy az fontos lenne, de most valamiért (társadalmi nyomás, hormonok stb.) megcsípett és elkezdtük magunkat annyira bele lovalni, hogy szinte nélküle már el sem tudtuk képzelni az életet. Ezen kívül kemény munkába fogtunk, hogy megkaparintsuk a hőn áhított tárgyat, hiszen ezen múlt a boldogságunk, ami nem kis dolog.

Pl. vágytunk egy új autóra. Elkezdtünk fantáziálni róla, majd kemény munkával pénzt gyűjteni, hogy megvehessük. Egy idő után összegyűlt az összes pénz és izgatottan mentünk, hogy megvegyük az autót. Boldognak éreztük magunkat. És az is boldog volt, aki eladta nekünk az autót.:) És mi történt ezután? Egy pillanatra sem gondoltunk bele, hogy az csak gumiabroncs, műanyag, fém, benzin stb., hanem az általunk korábban megalkotott képpel azonosulva nagyon boldognak éreztük magunkat, hogy elértük a célt.

Legalább két hétig. És mennyi ideig gürcöltünk érte? Jó üzlet volt? Mikor az autóra gondoltunk folyton a boldogságot éltük át, éreztük a friss illatát az új autó kárpitjának mikor beleültünk stb. Ám kezdett elkopni az érzés. A test és az elme mindig alkalmazkodik, azaz megszokja azt ami van. A katasztrófa is idővel elhalványul, az idő megszépít mindent, ahogy mondani szoktuk.

Tehát, idővel egy szemernyit sem lettünk boldogabbak, attól, hogy birtokolni kezdtük az új autót, sőt lehet, hogy elkezdtük félteni is az új járgányt. Mi lesz, ha ellopják, megkarcolják? És rengeteg energiába, időbe, pénzbe került, hogy megvásárolhassuk azt.

Mi történt ezután? Egy picit jó érzés volt megvenni az autót, de aztán minden ugyanaz maradt, mint volt. És kerestünk egy újabb vágyat, ami boldoggá tehetne minket. És a story újra kezdődik és körbe-körbe megy a játék ebben a fogyasztói társadalomban…Mikor vesszük észre? Oké, észrevettük, de mikor unjuk meg? Szeretünk szenvedni?

És akkor mi tett valójában boldoggá minket?

Az új autó? És hogyhogy ugyanazt a boldogságot érezzük mikor valami mást birtoklunk, mintha az adott dolognak (amire vágytunk) ehhez nem is lenne köze? Ha kicsit tudatosabban megfigyeljük és nem követjük robotként a bennünk lévő pszichológiai programot, akkor azonnal kideríthetjük ezt is. Valójában az adott boldogságot, hogy „egy pillanatig” semmire sem vágytunk, lásd mikor megvettük a kocsit. Mert valójában a milliárdos is és a szegény ember is szenved. Követi a vágyait, aminek sosincs vége. Mindig több kell. És a beteljesülés mindig csak pillanatnyi, mégis tovább játsszuk a játékot. Ez a tünetkezelés. Tehát a megoldás, hogy nem követjük a vágyakat, hanem megállunk azelőtt, hogy felmerül a gondolat, mely újra lóvá tesz minket. Tapasztalataim szerint ez olyan állapotot hoz el, mint mikor beteljesül a vágyunk, ám ebben az esetben ez a tendencia folyamatos. És ehhez az állandó elégedett állapothoz nem kell semmi, csak ennek felismerése. De, akkor miért nem éli ezt meg mindenki, ha ez ilyen egyszerű? Úgy tűnik ez nem sok embert érdekel. Mert, ki akarja abbahagyni a szenvedést, mikor a sajtó hírei is általában a negatív hírekről szólnak, ugyanis ezzel lehet gyorsan érzelmeket kiváltani az emberekből? Ez amiatt van így, mert erre van igény… Miért szeretjük a negatív híreket, erről már írtam…

A boldogsághoz (jaj de elcsépelt téma mégis mindenki ezt keresi közvetlenül vagy közvetve) valójában ez kell…

Figyelje meg a kedves olvasó, hogy mi játszódik most le benne? Mert mi vagyunk a fontosak nem pedig ez a cikk. A tapasztaló fontosabb, mint a tapasztalat, de az érzékszervek miatt mi mindig csak kifelé figyelünk… Szóval, mi történik most az olvasó fejében? „Hátha, megkapom a választ és végre boldog leszek”, „Unatkozom és valamivel el kell foglalnom magam, hogy ne kelljen ezzel szembesülnöm…” „Egész jó ez a cikk, hátha van még benne valami érdekes dolog”stb.

Ahhoz, hogy megtudjuk mire van szükség a boldogsághoz, fordítsuk meg a dolgot. Nézzük meg mire van szükség a boldogtalansághoz? Egy vágyra, gondolatra, hitre, hogy attól majd boldogok leszünk, összehasonlításra (irigységet szülhet) és sok-sok energiára, hogy fenntartsuk ezt a hamis képet. Ergo, a boldogsághoz valójában szó szerint semmi sem kell. Csak egy olyan emberre van szükség, aki nem veszi komolyan a gondolatait. Aki ezek felbukkanása előtt meg tud állni és erre tud figyelni. Objektív marad. Ez kelet valódi üzenete… Közben ezek a felbukkanó gondolatok, érzések, hangulatok csak háttérzajok maradnak. Sokszor még a gondolataink, problémáink sem a miénk. Azt is mástól tanultuk el tudattalanul. Egy másik országban nyolcezer kilométerrel arrébb ugyanígy fogalmazzák meg a problémákat az emberek. De kik vagyunk mi a gondolataink, az önmagunkról alkotott képeink nélkül? Ki az, aki akkor is létezik, mikor ezek a ruhák leesnek rólunk? Kik vagyunk éjszaka, mikor mindent eldobva álomra hajtjuk a fejünket és napunk harmadát álomban töltjük? És véget ér ez a kutyakomédia, ez a világ…? Abból a szemszögből ez tűnik álomvilágnak, ebből a szemszögből pedig az… de ez egy másik téma, majd legközelebb…