Egy gyakorlati megoldás az önismeret fejlesztéséhez – sors, önmegvalósítás, önismeret fogalma, tudománya, tesztek

Csak az képes segíteni másokon, aki önmagán is tudott segíteni (önmegvalósítás)

Önismeretről, illetve gyakorlati módszerekről már írtam (önértékelési, kommunikációs zavarok). Ez egy ősi bölcsesség, ami általános értelemben mindenre igaz, hiszen hogy adhatnánk abból, amivel mi magunk sem rendelkezünk? Egy pszichológus, egy lélekgyógyász, aki maga is depresszív lelki bajaival küszködik, nem valószínű, hogy könnyedén segít azon, aki ugyanebben a csapdában van éppen, mert nem tudja őt kiemelni a gödörből, hisz ő maga is abban van – önismeret fogalma, önismeret fejlesztése, sors és önismeret, önismeret tesztek, önmegvalósítás fogalma, önmegvalósítás tudománya.

Tehát, az első feladat, hogy magunkat fedezzük fel és utána foglalkozzunk másokkal. Sokan szeretnének segíteni másoknak, de nem azért, mert valóban képesek rá, hanem mert ezzel megerősítve érzik magukat, hogy ők többek másoknál, okoskodhatnak, meggátolva saját fejlődésüket a lelkiségben, másokéval egyetemben. Gondoljunk azokra, akik kérés nélkül osztogatják tanácsaikat, hogy önmaguk előtt tetszeleghessenek. Ezen azt hiszem, mindenki átesik. Idővel érdemes ezt belátnunk, mert így legalább tudatában leszünk annak, hogy mit teszünk és, hogy mi a következménye ennek. Ezáltal rájövünk annak értelmetlenségére is.

A prédikátort a bölcstől az különbözteti meg, hogy az első a fel nem tett kérdésre is választ kínál fel, a másik pedig, ha úgy dönt, hogy válaszol, nem biztos, hogy szavakat használ.
Nem érdemes egy képbe, kategóriába betuszkolni önmagunkat. A kép csak az adott pillanatban fedi a valóságot, utána már a múlt részévé válik. Azt mondom: ,,Én depressziós vagyok!”, ,,Én mindig vidám vagyok!” stb. Nem volt még olyan ember a világon és nem is lesz, aki ne élte volna meg e két ellentétes állapot valamelyikét, mert mindegyik igaz mindenkire, esetleg más intenzitással és mélységben. A reakcióidő azonban meghatározó. Az ember több egy sablonnál, valami olyan, amit nem lehet pusztán egy könyvvel leírni, vagy szavakkal kifejezni. Legfeljebb cselekedeteit, gondolatatit, érzéseit lehet taglalni, de nem ezekből áll össze az ember, ezek csak okozatok.

Életünk során nagyon sok külső inger ér és sokszor ezekből olyanokkal is azonosulunk, amelyekkel nem kellene. Elhisszük ezeket. Folyamatosan szidalmaznak, lehordanak, rongálnak, lerombolnak minket, negatívnak festenek le, vagy éppen ellenkezőleg, örömódákat zengnek rólunk, pozitívnak látnak minket – jelen esetben mindegy, mert egyik sem a mi valódi felfedezésünk – és ezt tekintjük valóságosnak. Kialakul a belső bíró, aki helytelenül ítél meg minket, mert a külső megítélésekből születik meg. Érdemes tehát végiggondolni, hogy hol csúszott el az önértékelésünk.

A keleti filozófiák, tanítások szerint a világ minket tükröz vissza (tükör elmélet). Ebből következik, hogy ha rendet szeretnénk tenni önmagunkban, akkor vagy a kinti vagy a benti – vagy akár mindkettő –, világban együttesen kell elvégezni az átalakításokat. Aki a törvényeket ismeri, az a saját döntése alapján nem szenvedi el azokat, ellentétben azokkal, akik számára ismeretlenek a különféle összefüggések.
A tükör effektusból kiindulva, ha például valaki szemünkre vet valamit, ami minket feldühít, akkor valószínűleg tényleg van igazságtartalma annak, amit rólunk állítanak, azonban nem mindegy, hogy milyen összefüggésben. Gondoljuk ezt végig, hiszen van ami felbosszant minket, és van, ami nem. Beszéljünk először arról, ami nem mérgesít fel:

Példa arra, ami nem mérgesít fel (önismeret)

Ha sovány testalkatú vagyok és valaki azt állítja, hogy túlságosan elhíztam, akkor kinevetem az illetőt, mert számomra abszurd amit ő állít. Nem törődöm vele. Azonban helyesen akkor járok el, ha a tükör effektust használva a soványság és a kövérség kérdését taglalom. Lehet, hogy állítása humoros, de lehet, hogy a testalkatra vonatkozó megállapítása helytálló, csak a másik irányba kell elindulnom, hogy ,,lefordítsam” azt, amit a világ közölni akar velem. Lehet tehát, hogy túl sovány vagyok… Persze általánosítani sohasem szabad, mert az élet színesebb annál, mintsem mindent feketére és fehérre fordítana le, osztana fel. Ugyanis elképzelhető az is, hogy a világ azt szándékozza üzenetül eljuttatni hozzánk, hogy nincs elég önbizalmunk és ezért foglalkozunk a kritikával túlságosan, holott a testalkatunkkal nincs semmilyen probléma. Kérem a kedves olvasót, hogy most keressen az életből egy példát, amivel problémája van és vizsgálja meg hasonló módon azt, hogy saját tapasztalatra is szert tegyen.

Konkrét példa arra, ami feldühít minket (önismeret)

Most nézzük meg, hogy mi a helyzet akkor, ha a kijelentés feldühít minket. Valószínűsíthető, hogy azért leszek dühös, mert igaz az, amit hallok. Ezért szoktuk mondani, hogy sokszor az ellenségeink a legjobb barátaink, mert kíméletlenül félrebeszélés nélkül megmondják a negatív kritikát, amiből tanulhatunk. Bárhogyan is van, érdemes elgondolkodni rajta.
Ha úgy tekintjük a világot, hogy minden értünk van, minden minket tükröz vissza, akkor kezdünk csak igazi felelősséget vállalni tetteinkért, hiszen belátjuk, hogy mi idézzük elő a különféle hatásokat. Ezután nem bújunk már el különféle kifogások mögé. Persze sokszor nehéz ezt „non-stop” véghezvinni, gyakorolva az új szemléletmódot, mert sokszor megfeledkezünk róla.

Megszoktuk a régi beidegződött viselkedésmintáink használatát. Ez teljesen természetes. Érdemes ezt egyfajta játéknak felfogni. Játék, ahol persze vannak játékszabályok is.
Idővel könnyen beleeshetünk abba a hibába, ami néhányszor frissen végzett pszichológusokra jellemző, hogy miután megismertünk néhány összefüggést, rögtön ismerősök szemére hányjuk hibáikat. Egyet ne felejtsünk el, a másikat lehülyézni a legkönnyebb. Ha leállok vitázni valakivel, aki nekem esett, akkor miért lennék én különb, tudatosabb nála? Ezzel persze nem azt szándékozom mondani, hogy nem szabad vitázni, de nem mindegy, hogy a düh ural közben minket, vagy pedig fordítva.